Gyerekversnek túl komoly, felnőtt irodalomnak túl gyerekes, és egyébként sincs nagy keletje a rímes, könnyed témájú verseknek – mondták Varró Dániel költőnek pályája elején. Senki nem számított a sikerére, huszonéves korára mégis komoly szakmai díjak garmadát zsebelhette be, miközben a közönség – gyerekek és felnőttek – szeretetét egyaránt elnyerte. Dani a szeptember 18.-i Új Kör kurzus kerekasztal-beszélgetésének egyik résztvevője volt, ezért – hangolódásképp – a hónap témájáról, a sikerről, a kreativitásról, az ihletről, mindezek gátjairól és hátulütőiről beszélgettünk vele.
Mivel rengeteg téma van, amit csak sok órás mélyinterjú keretében érinthetnénk, a játék kedvéért idézeteket gyűjtöttem a siker és velejárói témájában, és arra kértem Danit, hogy válasszon egy-egy kártyát – számot, – amihez aztán releváns kérdés is kapcsolódik. A cél az volt, hogy 3-6 ilyen vezérfonal mentén beszélgessünk mindarról, amit elért, de ami sokkal fontosabb: az emberről és gondolkozásmódról, ami emögött van.
Kiegyensúlyozott ember benyomását kelted, bár korábban beszéltél már arról, hogy sokáig voltál szorongó alkat. Neked mi a terápiád?
Ó, nagyon örülök, ha ez így jön le. Gyerekként valóban kifejezetten szorongó alkat voltam, és ezt felnőttként sem nőttem ki teljesen. A fő terápiám természetesen az írás: például az életem nagy szerelmi csalódását, ami annak idején annyira megviselt, hogy még álmomban is kísértett, a Szívdesszert című kötetben írtam meg. Nagyon érdekes, de onnantól fogva, hogy kiírtam magamból, mintha elvágták volna, egyik napról a másikra kikerültem a gödörből. Aztán ott vannak a barátok is, persze: kevés barátom van, de ezek elég szoros barátságok, még ha többen közülük külföldön is élnek. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, akik mellettem állnak, ha kell.
Ez szerencse vagy tudatosság? Jó döntések, hogy kiket választasz magad mellé?
Így is fel lehet fogni, Nem jó, ha az ember túlzottan is elájul magától, hogy mekkora király, de persze, figyelek arra, hogy kik vannak körülöttem.
Említetted, hogy még mindig van, hogy szorongsz. Mersz hibázni, rosszat írni vagy maximalista vagy?
Olvastam egyszer egy kísérletről, amelyben két csoport volt, mindkettőnek agyagedényeket kellett készíteniük. Csakhogy az egyik csoport azt a feladatot kapta, hogy egy minél szebb edényt készítsen, míg a másik azt, hogy minél többet csináljanak. Ami az érdekes: a második csoportból kerültek ki végül a legszebb agyagedények is. Én ezt csodálattal vegyes irigységgel olvastam, mert én sokszor nem tudom elengedni a maximalizmust, és inkább egy jót csinálnék, mint sok rosszat. Sokat szöszölök egy-egy soron, míg megszületik a végleges verzió.
De hát ilyen formán te is megvalósítod a “sok rossz közül jön ki a legszebb” verziót, ha azt vesszük.
Igen, ez igaz, tényleg. (nevet)
Hogyan segíted magad, hogy ne fel tudd oldani ezt a korlátot, hogy ne ragadj be?
Ismered a pomodoro-technikát? Fel kell húzni egy konyhai főzőórát 25 percre, és 25 percig egy valamit kell csinálni, aztán 5 perc szünet következik. Utána aztán megint 25 perc jön, és sokszor az 5 perces szünetben jön a megoldás, így viszont nem ragadok bele a dilemmába.. Amikor viszont jön a flow, akkor meg se hallom az óra csörgését, órákra elveszek az alkotásban, megszűnik a tér és az idő.
Tizenegy éves korodtól írsz is verseket. Tudtad azt a kezdetektől, hogy ismert és elismert költő leszel?
Középiskolás koromban Sárvári Diákírók és Diákköltők Társaságának több eseményén is részt vettem, akkor már ezeket a light verse műfajú könnyedebb verseket írtam. Ott a hozzáértők mondták, hogy nagyon tehetséges vagyok, de ezzel, amit én csinálok, soha nem leszek sikeres. Magyarországon a tragikusabb témájú versek mennek, a rímeknek leáldozott, az én verseim nem korszerűek, nem kell ez a kutyának se. Felmerült persze bennem, hogy elkezdek tragikus szabadverseket írni, de ez annyira nem jött belülről, hogy hamar elengedtem.
Az első nagy sikered, a Túl a Maszat-hegyen aztán meglephette őket.
Pedig kívülről nézve pont a Maszat-hegy sem tűnt jó ötletnek. Elvileg ugye gyerekkönyv, de a közben meg tele van irodalmi utalásokkal, dantei tercinákkal… a kiadó is vacillált, hogy gyerekkönyvként jelenjen-e meg vagy ez már inkább felnőtt irodalom… nem is igazán bíztak benne, nem vártak nagy sikert, karácsony előtt úgy kellett gyorsan újranyomni. Akkor még gyerekem sem volt, máig nem tudom, mitől működik igazán, nincs benne logika. Talán azért, mert egyszerűen mentem az után, ami engem izgatott, ami az én fejemben volt. Engem a versformák, a hagyomány meg persze a nonsense érdekelt, én magam is egy nagy gyerek vagyok, és ebből nem engedtem. Vitt az izgatottság, hogy olyat csináljak, amit más nem csinált előttem, hogy feszegessem a saját határaimat – ez komoly hajtóerő.
Meglepően hamar, 20-as éveid elejére aztán már jöttek a nagy sikerek. Nem csak a közönség szeretett meg, de a kritika is, számos díjat zsebeltél be, a József Attila-díjtól a Magyar Érdemrend lovagkeresztjéig. Volt, hogy elszálltál?
Azért, hogy elég korán lettek viszonylag nagy sikereim, máig hálás vagyok. Ennek azért persze volt egy csomó hátránya is: sokan találtak meg huszonévesen különféle feladatokkal, projektekkel. Vegyek részt tévéshow-ban, legyek ötletember, gegmen, filmdramaturg, miegyéb… én pedig örültem a lehetőségeknek, és sokszor én is elhittem, hogy értek is mindenhez, amivel megkeresnek. Aztán persze több mindenről kiderült, hogy nem az én utam, és én szép lassan megtanultam, hogy mik a határaim. Volt, amikor egyszerűen csak nemet mondani nem akarózott, ezt is meg kellett tanulnom…
Mindenkinek meg akartál felelni, hogy univerzálisan szerethető legyél?
Igen, valahogy úgy. Olyat szeretek írni, ami senki se zár ki, a populáris és a szépirodalom határán mozog. Volt, amikor azt hittem, írhatok mindenkinek… aztán persze jött az a bizonyos botrány, vagy nem is tudom, minek mondjam, ami megtanított, hogy nincs olyan, hogy vers mindenkinek…
A Hat jó játék kisbabáknak című versedre gondolsz, ami minden év szeptemberében, tankönyvosztás után kiveri a biztosítékot az irodalmat kevésbé ismerő szülők és Facebook-ismerőseik körében? (A vers egyes szám első személyben, egy kíváncsi kisbaba szemszögéből íródott, és iskolás gyerekek számára illusztrálja a szatíra, a humor szerepét az irodalomban. Mivel azonban szerepel benne a Jó játék a konektor,/ én jöttem rá magamtól./ Beledugom, hol egy toll?/ Jó játék a konektor. strófa, sokak szerint életveszélyes az alkotás.)
Igen, igen, nem is tudtam, miért hoztam fel, mert mindig mindig sokan kérdezősködnek erről az ügyről, én pedig már kicsit unom is… de a lényeg, hogy ez az esett segített megérteni, hogy nem kell mindenkihez szólnom, bőven elég, ha a saját mércémnek megfelelek. Innentől visszakanyarodtam a gyökerekhez, azt írom meg, ami belülről jön.
Ami belülről jön, könnyen jön, vagy csak a külvilág hiszi ezt a te esetedben is?
Ez így van, mindenki azt gondolja, az én fejemből csak úgy kipattannak a rímek, ami persze hízelgő valahol, de a valóságban nagyon nem így van. Először is meg kellett tanulni a mesterségbeli dolgokat: versformákat, verslábakat, költői fogások, szabályokat… azokat a dolgokat, amiket általában mindenki utál, de engem mindig is nagyon érdekeltek. Aztán persze rengeteget dolgozom, farigcsálok, nem lehet csak az ihletre várni, mert akkor soha nem születne meg a mű.
Mivel inspirálod magad?
Pacsirta-típus vagyok, hajnalban meg kora reggel a legélesebb az agyam, úgyhogy korán kelek. Segít, ha sétálhatok egyet mondjuk egy parkban, hasznos, ha kézzel írok, monitornál sokszor kevésbé jön az ihlet, de persze az is jó, ha jövök-megyek, és bepötyögöm az ötletet a telefonba. Az is segít, ha otthagyom a munkát, és van heti egy-két teljesen elvonulós reggel, gyerekek nélkül, az sokat lendít a dolgokon. Aztán persze a határidő valóban jó múzsa…
Az ihletett pillanatok persze teljesen spontán módon jönnek: valami, amiből lehet egy vers. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy fantomképet, egy víziót, persze én közben hallom is magamban a hangzást… de aztán ez a fantom eltűnik, jó esetben pedig megvan a fejemben a forma, és utána napokig-hetekig kergetem a sorokat. Aztán van, hogy van egy második ihletettségi állapot, de akkor is ott kell ülni, hiszen sokszor evés közben jön meg az étvágy, írás közben jöhet meg az ihlet….
