A kertajtón áramlik be a reggeli napfény. Beragyogja a padlót, a szőnyeget, felkúszik a kanapéra, fel a lábszáramra, a combjaimra, hullámzik a fehér bőrömön. Nézem, milyen természetes számára, hogy simogat, melegít. Elidőzik olyan pontokon is, amiket sokszor szeretnék sötétben látni, eltakarni. A napot, a fényt nem érdekli. Gyuris Anett írása
A legnagyobb természetességgel lép be a legrejtettebb zugokba is. Figyelem, ahogy a combomon megállapodik, mintha szeretné. Ilyen lehet a feltétel nélküli szeretet. Eljátszadozik a fehérségen előbukkanó apró foltokkal, a gyantázás után maradt piros pöttyökkel, a csíkokkal, amik a számtalan fogyásom és hízásom rögös útjait jelzik, most egy aranyló térképként tűnnek fel a fényben.
Életfa. Ágai a bőrömre vetülnek, gyökerei mélyem a lelkemből indulnak. Az én bőröm. Az enyém? Én simítom, én fogadok be vele, én érintkezem rajta keresztül a világgal. Ha megérintik, beleborzongok, ha rásüt a nap, általa érzékelem az energiát, fogadom be és rezegtetem át a testemen. Én csinálom. Az enyém.
A combjaim. Erő és lágyság egyben. Az izmaimmal tartom és előremozdítom magam a legkeményebb helyzetekben is. De szelíden tárul fel az ölem e kapun keresztül a befogadás felé. A méhem. Az enyém? A petesejtjeim már az édesanyámban ott voltak, az ő petesejtjei már az ő édesanyjában, az én nagymamámban, az övéi a dédanyámban, és így tovább. Végtelen időkre nyúlik vissza az eredetem, a méhem története, a lényem, a teremtő erőm forrása. Kié hát az élet, amit élek? Kié az élet, amit teremtek magamnak?
Talán a dédanyámé, aki 19 gyermeknek adott életet, ebből 11 vissza is adta azt szinte rögtön? Nyolc maradt, közöttük a nagymamám, aki a második és a harmadik gyermekét ikrekként várta, vagy inkább nem várta. A csalárd férje (nagyapám) mit sem törődött vele, lesznek, vagy nem lesznek, néha hetekre eltűnt más nőkhöz. De az ikrek akartak élni, jöttek.
Egyikük anyám volt. Anyám, aki a saját apja elől egy, a szerelem hajnalán erősnek, bátornak látott, csodált férfi karjaiba menekült. Később kezdett csak félni tőle, miután először megütötte. Vagy apámé-e az életem, aki sosem tudta, hogyan kell szeretni. A nemszeretést talán a nagyapjától örökölte, aki első feleségét egy tűzben elvesztette, a második már nem érdemelte a szerelem áldozatát. Szeressen más, nem hasznos az senkinek.
A testem az anyagból lett, az anyag sorsokon keresztül telítődött energiákkal, amelyeknek mind-mind ott vannak a lenyomatai bennem. Transzgenerációs traumák, mondják. De ezek nem csak traumák. Anyám vagyok akkor is, amikor hangosan felnevetek valami kaján viccen. Apám vagyok, amikor mindent is megoldok, „a jég hátán is”, ahogy mondják. Nagyanyám vagyok, mikor nem tűröm, hogy a konyhámban más babráljon, egyáltalán, hogy a kést meg a villát máshová tegye, mint a „helyére”, meg mikor mindenbe is babérlevelet és fokhagymát teszek.
Szeretettel simítom az anyajegyet a kulcscsontomon ilyenkor, ami ott van anyámon is, ott volt a nagyimon is. De vajon kinek a meg nem élt életét élem, mikor önállóan, egyedül élek, csak magamra van gondom, senki másra, munkám van, életem van, biztonságom van, amit én teremtettem? Férfi, gyermek még a láthatáron se, biztos, ami biztos, hiszen a gyermeket, férjet, apát el lehet veszíteni. Úgy is, hogy közben még él. Az fájdalom. Szenvedjen más, nem hasznos az senkinek.
Minták. Vannak olyanok, amiket szívesen megtartok, szeretettel ölelek magamhoz. Vannak olyanok, amiket szívesen elengedek, tisztelettel visszaadok a földnek, égnek, elődöknek, hogy végre a saját életemet élhessem. Az enyémet. Mert nem én szültem 19 gyereket, nem engem csaltak meg és hagytak magamra másik hárommal, nem engem ütöttek, és nem kívánok többé azonosulni a sosem szeretett gyermek képével sem.
Egy kineziológus mondta egyszer nekem: “Anett, te nem nyílsz a szeretet felé, sem adni, sem kapni nem tudod, nem tudod, hogyan kell, nem ismered, milyen az. Nézzük meg, hogyan tudod megteremteni, és ezzel élni a saját életed szeretetben áramolva”. A hogyan eszközei végtelenek. Hála az égnek, ebben a térben és erőben, ami most körülvesz bennünket, ezeregy lehetőség van arra, hogy oldjuk a traumákat, levetkőzzük a mintákat, transzformáljuk az energiákat. Az ölelés és az elengedés végtelen táncát járhatjuk.
Jó mulatság, még úgy is, hogy az ember néha az agyát is kibőgi közben, és sokszor tűnik úgy, hogy a „büdöséletbe” nem lesz vége sosem, és üvölti ki a világba, hogy még mit?, még hogyan?, még meddig? Az arra nyitott szív felé ilyenkor jönnek a válaszok. Egy ilyen válasz volt számomra a transzgenerációs traumaoldás Somával. A felkészülés során ismertem meg néhányat a fent leírt történetekből. Az elengedés meditáció után pedig borzongató sírás mosott át. Egy jó kis áramlat volt, ami egy réteget levitt, és ízelítőt adott abból az érzésből, ami megadatik akkor, ha az ember végre a saját életét kezdi élni generációk terhét letéve. Hála érte.
És hogy a kérdésre is válaszoljak: a saját életemet élem, de ez nem sors, leginkább döntés kérdése, én úgy gondolom. A döntéssel ugyan még önmagában nem változik meg minden, azért tenni is kell, cselekedni, felkutatni minden számunkra oldó, segítő módszert, és változni, változtatni, átírni a mintákat. Ez munka. Van, amikor az ember elfárad, és azt mondja: lehet, hogy jó nekem itt is. Az én esetemben például: kinek kell gyerek, kinek kell férfi? Legyen másnak, nem hasznos az.
Aztán ahogy ezen gondolkodik, egyszer csak bekúszik a fény a kertajtón, végig a padlón, a szőnyegen, fel a kanapéra, végig a testén, be a lelkébe, bele az életébe. Az életébe, ami az övé.
